A Tündérmadár

Tudományosan:

Fáczányi Zsombor szakdolgozatának részlete

Az erdei szalonka alaktana

Az irodalmi áttekintés elején a szalonka rendszertanát mutatom be, erről már bizonyos következtetéseket lehet levonni a morfológiáját és az életmódját illetően.

Állattörzs: Gerincesek – Vertebrata

Osztály: Madarak – Aves

Rend: Lilealkatúak – Charadriiformes

Család: Szalonkafélék – Scolopacidae

Faj: Erdei szalonka- Scolopax rusticola L.

Bár a hazai madárfaunából a három sárszalonkafaj (Gallinago gallinago, Gallinago media, Lymnocryptes minimus) hasonlít legjobban az erdei szalonkára, a rendszertani távolság mégis nagyobb köztük, mint egy észak-amerikai és néhány távolkeleti faj esetében – Philohela minor, Scolopax mira, S. saturata, S. celebensis, S. rochusseni (Szabolcs 1971.).

Napjainkban a rendszertani helyzete vitákra nem ad okot, ám korábban a tudományos körökben komoly vita dúlt annak eldöntésére, hogy az erdei szalonka hány fajba sorolható be. Tollazatának, testméretének jelentős különbsége és a lábak színének eltérése miatt egyesek megkülönböztettek kettő, illetve három fajt is (Lakatos 1904., Szabolcs 1971.).

Beszéltek kis, közép és nagy erdei szalonkáról. A „kéklábú” kisebb, soványabb és könnyebb, mint a többi, színe szürkésebb, alteste kevésbé sárgás, inkább fehéres, fekete sávozással. Lába kék vagy acélszürke. Tavasszal elsőként érkezik, ezért „szálláscsináló”-nak is hívják. Kevés van belőlük, rövid ideig tartózkodnak nálunk, és soha nem költenek itt. Nagyon vadak, ravaszok, állhatatlanok, a kutya előtt nem tartanak ki, és repülésük nagyon gyors.

Ezzel ellentétben a „bagolyfejű” kitűnik nagyobb testméretével, élénkebb színezetével, melyben a sárgás tónus erősebb. Feje nagy, ezért bagolyfejű, tollazat lazább, lába hússzínű. Tavasszal nem jön korán, csak mikor a „kéklábúak” már elvonultak. Nem olyan mozgékony, repülése kevésbé „jártas”, nehézkesebb, és a kutyát jól bevárja. Húzás idején pisszeg és korrog, nálunk is költ.

A „két faj”-pártiak ily módon különböztették meg az erdei szalonkákat. A három faj mellett kardoskodók a „kéklábúak” és a „bagyolyfejűek” között egy átmeneti alakot is megkülönböztettek.

Mára bebizonyosodott, hogy ezek a morfológiai különbségek legfeljebb egyes ökotípusokat jellemeznek, de különböző fajokról nem beszélhetünk (Szabolcs 1971.).

Az erdei szalonka alaktana

A szalonka morfológiai bemutatását egy irodalmi idézettel kezdeném. „A feje nagy, buksi, szinte szögletes, szinte laposra nyomott; a szeme két kis sötét csillag, mely mindegyik másfelé sugárzik; a csőre hosszú, vékony, rugalmas, mint a halhéj; a teste zömök, tömzsi és mégis graciózus; szinte a barnálló színek szivárványa; egészben véve a hamvas-rozsdás mozaik csodája; az aszott fűnek, a hullott lombnak, a száraz gallynak, a pornak és a bronzos forradásnak a vegyülése. Nincs közte két egyforma; mindegyik más, mint ahogy a tenger minden kicsi hullámafodra is más. Ez az erdei sneff.” – írta Bársony István.

Vizsgáljuk meg egy kicsit egzaktabban! Tömege széles határok között változik, az egyes szerzők más és más határértéket adnak meg. Faragó (1999.) vizsgálata szerint a Magyarországon lőtt kakasok testtömege 230-415 gramm, a tojóké 201-399 gramm. Feiszt (1996.) mérései szerint a szalonkák súlyának szélső értékei 285 és 395 gramm voltak, véleménye szerint a szezon elején lőttek könnyebbek a szezon végieknél. Szabolcs (1971.) a hímek átlagsúlyára 302 grammot, a tojókéra pedig 385 grammot ad meg. Ezt kiegészíti azzal, hogy nagy a különbség attól függően, hogy hajnalban vagy este lőtték, a húzás elején vagy végén. Az este lőttek könnyebbek a hajnaliaknál, szintúgy az idény elejiek a végén lőtteknél. Ezzel ellentéteset állít Stresemann, aki szerint a hím nász eleji 320 grammos átlagsúlya júliusra 263 grammra apad. Érdekességként megemlítem a legnagyobb ismert szalonkát; 1934-ben lőtték Mérignac-ban (a Garrone-delta vidékén) és 802 gramm volt (Szabolcs 1971.).

A szalonka másik jellemző mérete a csőrhosszúság. Erre is eltérő számadatokat találunk a szakirodalomban. 65-82 mm (Szabolcs 1971.), 67-81 mm között van leggyakrabban, de egyre több a rövid (<51 mm) csőrű erdei szalonka (ismeretlen szerző 1990.), a kakas csőrhossza 60,5-86 mm, a tojóé 64,6-79 mm (Faragó 1990.), a kakasok átlagos csőrhossza 66 mm (60-80 mm-es szélső értékek), de előfordul egy rövidcsőrű (45,5 mm átlag) csoport, a tojók átlag csőrhossza 67 mm, a rövidcsőrűeké pedig 46,6 mm (Fluck 1997.).

Van, aki a csőrhosszból az erdei szalonka nemére következtet. 63-65 mm-es csőrhosszú szalonka 75 %-os valószínűséggel kakas, 66-68 mm-es 50 %-os valószínűséggel kakas, 69-74 mm-es 75 %-os valószínűséggel tojó, a 74 mm-esnél nagyobb 100 %-os valószínűséggel tojó (Fluck 1995.). Ezek a valószínűségi adatok ellenmondanak más szerzők vizsgálati eredményeinek. Jómagam is lőttem 78 mm-es csőrű szalonkakakast.

Az erdei szalonka csőréről még néhány érdekesség elmondható. Előszöris az orrnyílások egészen közel a tövéhez helyezkednek el, másodszor az érzékelő idegsejtekkel gazdagon ellátott csőr utolsó harmada a csőr többi részéről függetlenül nyitható. Ez a csőr tövénél lévő négyszögcsontnak (os quadratum) és a hozzá tapadó izmoknak köszönhető (Fluck 1999.). Frissen elejtett szalonkáknál a csőrnek ezt a csipeszszerű működését könnyen ki lehet próbálni. Egy-egy ujjunkat kétoldalról a csőr töve és a fülnyílás között a négyszögcsontra helyezzük, és ujjaink nyomására a csőr hegye szétnyílik.

A szalonkának rendkívül nagy szeme van, ami szokatlanul hátul és magasan helyezkedik el. Ennek köszönhetően felfelé és hátrafelé is lát.

A szalonka fülnyílása a szemüreg alatt és azok középvonala előtt helyezkedik el. Hallószerve jól fejlett, nagyszerű hallásának hasznát veszi párzáskor és táplálkozásnál is.

Többen említésre méltónak tartják a szalonka sajátosságainál, hogy az előre álló három lábujj közül a középső jóval hosszabb a másik kettőnél.

Az erdei szalonka neme és életkora

Két szalonka úgy hasonlít egymásra, mint két tojás. Ugyanakkor figyelmesebben szemügyre véve az egyes példányokat kiderül, hogy a mintázatuk vagy a színük számtalan helyen eltér a többitől, tulajdonképpen mindegyik szalonka különbözik a többitől, két tökéletesen egyformát nem találunk. Ez a sokszínűség már-már kétségbeejti azokat, akik küllemi jegyek alapján próbálják meg elkülöníteni a korcsoportokat vagy a nemeket. A korábbi eltérő véleményekkel szemben mára már bebizonyosodott, hogy teljesen egyértelműen csak boncolással lehet megállapítani az erdei szalonka nemét (Szabolcs 1971., Karádi 1993., Fluck 1996.). Mint már a csőr hosszánál írtam, annak segítségével is megállapítani vélik bizonyos valószínűséggel a szalonka nemét (Fluck 1995.). Szabolcs (1971.) és más gyakorló vadászok is a szeméremcsontok távolsága, illetve nyílása alapján állapítják meg a nemet akár még élő szalonkánál is. Ám leszögezik, hogy a kitapintásos módszer sem százszázalékos. Két méretközben (1,5 cm alatt és 2,5 cm fölött) viszonylag pontos, köztük azonban erősen csökken a megbízhatóság.

Miután a szalonka elérte felnőttkori nagyságát és kifejlődött a felnőttkori tollazata, a kormeghatározása is gondot jelent. Több szerző (Chernel 1899., Garavini, Szabolcs 1971.) egyetért abban, hogy míg a fiatal szalonka első evezőtollának külső része fűrészfog alakú, rozsdás rajzolatot mutat, ez később elmosódik, és a két-három éves példányoknál már világos, egyszínű, összefüggő, piszkosfehér sáv. Más vélemény szerint (Fluck 1996.) az evezőtollakon túl a szárnyfedőtollak mintázata is hasonlóan halványul el a kor előrehaladtával. Az ilyen kormegállapítási módszerek korlátja, hogy csak az egyévesnél fiatalabb és az egyévesnél idősebb madarak különíthetők el így.

A nemek és a kor meghatározása után érdemes néhány szót szentelni arra, hogy tulajdonképpen hány évig is él a szalonka. Mivel a korbecslésre az első életévet követően nincs jó módszer, az erdei szalonka lehetséges élethosszát is gyűrűzések segítségével sikerült megállapítani. A gyűrűzött szalonkák mintegy tíz százalékáról kapnak visszajelzést a kutatók. Ezek fő tapasztalatai, hogy a gyűrűzött példányok közül a gyűrűzést követő 20 napon belül 30 % puskavégre került. További 30 % egy év múlva pusztult el, 10 % két évvel élte túl a gyűrűzést. Több madár élt 3, 4, 6, 8 évet, a csúcsot egy Finnországban elejtett példány tartja, amelyiket a gyűrűzés után 13 évvel hoztak terítékre (Fluck 1998.). Hogy a tíz évet megélő szalonka nem egyedülálló eset, azt az az egyévesnél idősebb korban meggyűrűzött egyed is bizonyítja, amit a jelölés után tizenegy évvel lőttek le, tehát legalább tizenkét éves volt (Szabolcs 1971.).

Az erdei szalonka táplálkozása

E különleges testfelépítésű madárnak a táplálkozása is meglehetősen érdekes. Bizonyos furcsa alaktani jellemzői éppen a táplálkozását hivatva lettek olyanok, amilyenek (pl. csőre hossza, csipeszszerű működése, az orrnyílások helyzete, a szemek elhelyezkedése, a fül érzékenysége stb.).

Döntően állati eredetű táplálékot fogyaszt. A szalonkatudósok abban megegyeznek, hogy fő tápláléka a földigiliszta (Lakatos 1904., Szabolcs 1971., Ferenczy 1995., Fluck 1999.). Fluck (1999.) szerint táplálékának 90 %-át a földigiliszta teszi ki. Ezen kívül fogyaszt apró meztelencsigákat, különféle rovarokat.

Az avarban keresgél vagy a laza talajba szurkál a csőrével (szűrűzödik, tölcsérez). Toporog, hogy mozgásával a föld alatt helyváltoztatásra bírja a gilisztákat. Ezt kitűnő hallásával észleli, és csőrével a földbe szúrt lyukakon keresztül kitapogatja és megfogja zsákmányát. Nem csak a talajból szerzi táplálékát, a gombákból kicsipegeti a kukacokat, a tehénlepényből, sőt a dögökből a nyüveket, és sokszor látni amint trágyarakásokon szűrűzödik (Lakatos 1904., Szabolcs 1971.).

Éjjel táplálkozik, esti húzás előtt nem – írja Szabolcs (1971.). Ezzel ellentétes dolgot tapasztaltam egy ízben (könnyen lehet, hogy ez kivétel). Esti húzáson egy cvikkből a második madarat meglőttem, és amikor fölvettem, a csőrében gilisztát találtam.

Bettmann szerint a szalonka étlapja csak kényszerhelyzetben, fagyos időben egészül ki növényi táplálékkal. Ilyenként megemlíti a vörös és fekete áfonya, továbbá a bodza bogyóját, a berkenye termését, zab- és kukoricaszemet, növényi csíralevelet, fenyőtűt és fűféléket. Igazolt növényi eredetű táplálékok: Ranunculus-mag, Artiplex-, Polygonum-, Lathyrus-, Euphorbia- és Carex-magvak, ezek száraz gyökérrészei (Szabolcs 1971.). Egy ízben búzavetésben fogott fiatal szalonka begyében 8-10 borsószemen kívül mást nem találtak (Lakatos 1904.).

Valószínűleg az egyéb táplálékkal együtt vesz fel homokot, apró kavicsokat, amik a táplálék aprítására, összezúzására szolgálnak (Szabolcs 1971.).

Lakatos (1904.) szerint a csőrével a talajban kutató szalonka vak és süket, mint a dürgő fajdkakas. Ezzel ellentétben Szabolcs (1971.) éppen azt állítja, hogy szemének különleges helyzete miatt ilyenkor is nagyszerűen szemmel tudja tartani a környezetét, és kimondottan figyelmes.

Az erdei szalonka elterjedése és vonulása

Az erdei szalonka eurázsiai madár. Szórványos észak-amerikai előfordulása valószínűleg csak eltévedt vagy vihar által elsodort egyes példányok rendkívüli alkalmi megjelenése. Költőterülete a 45-67. szélességi fokok közé esik. Az Északi-sarkkört csak Norvégia nyugati partvidékén éri el, kelet felé haladva azonban mindinkább eltolódik déli irányban. Vannak e költőterületből kiugró szigetek vagy egyéb, a költéshez megfelelő klímájú helyek; pl. Kanári- és Azori-szigetek, Spanyolország északi része, Korzika, Észak-Olaszország, a Balkán-félsziget északi fele, a Krím-félsziget, a Kaukázus-hegység, a Himalája vonulata és a Japán szigetcsoport északi kétharmada (Szabolcs 1971.). Telelőhelyei Európában: Írország, Dél-Anglia, Délnyugat-Franciaország, a Földközi-tenger három félszigete és szigetei; Kisázsia, Észak-Afrika (Lakatos 1904., Schenk 1924., Szabolcs 1971., Knefély 1984.). Lakatos (1904.) érdekességként megjegyzi könyvében, hogy Indiában a rizsföldeken és környékükön óriási tömegekben telelnek az ázsiai erdei szalonkák.

Az erdei szalonka fészkel Magyarországon (Szabolcs 1972.). Lakatos (1904.) „rendes fészkelő”-nek nevezi, azt írja, tarthatatlan, hogy a szalonka hazánkban csak ritkán, kivételesen költ, sőt megemlíti, hogy hazánkban egyes helyeken bizonyos években tömeges fészkelése is tapasztalható. Lehet, hogy költőterületének déli határa északabbra tolódott, elképzelhető az is, hogy fészkelésének felkutatása kevesebb figyelmet kap, de manapság a korábbihoz képest kevesebb hazai fészkeléséről van tudomásunk.

Az erdei szalonka hazánkban át is telelhet (Lakatos 1904., Szabolcs 1971.), bizonyítják ezt januári szalonkamegfigyelésről szóló híradások (Ádámfi 1985., Forgó 1987.). Ilyen esetekben azonban nagy valószínűség mellett valamilyen kényszerítő ok (sebzés, betegség stb.) hatására maradt hazánkban a madár.

A szalonka ázsiai vonulása nem kellően tisztázott, így inkább csak az európai vonulásáról írnék. A déli telelőhelyekről egy jól meghatározható, az egész kontinensre kiterjedő meteorológiai helyzet (depresszió északnyugaton, a brit szigetek fölött, ugyanakkor tőlünk délre magas légnyomás) indítja el a madarakat (Lakatos 1904., Schenk 1924., Szabolcs 1971.). Csak a koratavaszi időben meglévő ilyen időjárási tényezők indítják útnak a szalonkát, télen ez nem történik meg, mert a madarak „belső órája” (hormonháztartása) ezt így határozza meg (Schenk 1924.). A helyi időjárási viszonyok, gondolok itt arra, hogy hazánkban kitavaszodik, sok vadász várakozása ellenére nem jelenti a vonulás megindulását (lakatos 1904., Schenk 1924., Szabolcs 1971.). Ezek a helyi viszonyok, amennyiben a szalonkák megérkeztekor zordra változnak, egy időre felfüggeszthetik a vonulást, megállásra késztetik a madarat, de vissza nem fordítják.

A szalonka rendszerint éjszaka és magányosan vonul (Szabolcs 1971.). Ez elsősorban a tavaszi vonulásra mondható el, mert ősszel a második fészekaljával (Szabolcs 1971.) vagy sokszor még nagyobb csapatban (Sterbetz 1987.) kel útra. Én azonban tavasszal is láttam, amint négy szalonka laza kötelékben a húzási magasság fölött egyenletesen röpült. Szemmel láthatólag nem kergetőztek, űzték egymást, hanem nyugodtan repültek, valószínűleg vonultak.

A szalonkák őszi vonulása is egy sajátságos időjárási helyzetre indul, de ekkor nem északnyugaton, hanem északkeleten van depresszió (Schenk 1924.). Ilyenkor a zord időjárás lényegesen meggyorsíthatja a vonulást, és ennek hatására egy nap alatt megtehet akár 300-500 km-t is a vonuló madár (Lakatos 1904.). Ezeknek a hirtelen lökésszerű vonulási szakaszoknak táplálékhiány lehet a mozgatórugója (Schenk 1924.).

A madarak a tavaszi vonulási útjukon visszafelé vándorolnak, a szárazföldek belsejében széles sávokban, de ahol akadályokba ütköznek (tengerpart, Alpok), keskeny vonulási útvonalak alakulnak ki (Schenk 1924., Szabolcs 1971.).

Schenk (1904.) megpróbálta leírni ezeket a vonulási útvonalakat. Az első a Finn-öböl keleti partjától a tengerpart mentén Délnyugat-Franciaországig tart. A második Írország nyugati partjától indul, kétfelé válik, az egyiknek Dél-Anglia a végállomása, a másik Bretagne-on, Délnyugat-Franciaországon keresztül a spanyol, illetve a portugál partokig, sőt Észak-Afrikáig is elér. Egy harmadik útvonal Nyugat-Skandináviából indul, Helgolandon és Jütlandon keresztül a nyugati tengerparti útba torkollik, és azzal párhuzamosan halad tovább. E három fő vonulási út mellet Schenk feltételezve egy Adria-Tunézia út lehetőségét, melyen a hazai szalonkák is vándorolnak. Ezeknek a felderített vonulási útvonalaknak az ismeretében elmondhatjuk, hogy tavasszal a telelőhelyekről északkeleti irányba vonulnak a szalonkák, és ősszel vissza a fészkelő területekről pedig délnyugati irányba. A fő vonulási útvonalak minden bizonnyal nem kizárólagosak, ezt a felvetést erősítik meg a Franciaországban (Pireneusok, Bretagne) gyűrűzött és hazánkban kézre került szalonkák (Fluck 2000.).

Bár a madarak évről-évre a régi fészkelőterületre térnek vissza, azonos fészkelőterületről nem feltétlenül azonos téli szállásra vonulnak és viszont, azaz azonos telelőhelyekről különböző fészkelőhelyekre is vonulhatnak (Schenk 1924.). Ez a hosszú vonulás nagy érvágás a szalonkaállománynak. Közben sok madár pusztul el a kimerültségtől vagy mert magas hegységeken keresztül nem találnak hágókat, amiken átkelhetnének. Vonuláskor a spanyol, olasz, dalmát partokra érve annyira bágyadtak, hogy kézzel összefogdoshatók (Lakatos 1904.). Sterbetz (1985.) szintén ír olyan szalonkáról, amely a Földközi-tengeren átkelve az Atlasz-hegységbe olyan fáradtan érkezett, hogy kézzel meg lehetett fogni.

Az erdei szalonka szaporodása

A vonulása kapcsán már leírtam a fészkelőterületeit. Rendszerint évente kétszer költ (Szabolcs 1971.). Lakatos (1904.) véleménye ezzel nem egyezik, azt állítja, hogy a sarjúfészektől eltekintve évente csak egyszer szaporodik. A szalonka tulajdonképpen nem poligám, de nem is igazán monogám. Fészkének kialakítására nagy gondot nem fordít, 2-4 tojást rak (Lakatos 1904., Szabolcs 1971.). Tojásai, ahogy Lakatos (1904.) írja: „általában körtealakúak, oldalt kissé kidomborulók, 41-44 mm. hosszuak és 32-34 mm. Szélesek. Héjuk sima, igen csekély fényü; szinezetük verhenyesbe játszó alapon halvány rozsdasárga szürke és vörösszürke foltokkal, setétebb vörös vagy sárgásbarna rajzolatokkal és pontokkal, mely utóbbiak a tojás tompább végét sürübben boritják.” Persze ahány kutató, annyi féle adat és leírás, ezért idézem Szabolcsot (1971.) is. „A tojások mérete Bettmann és Chernel adatait figyelembe véve 30-38x41-48 mm, átlag 32,9x41,1 mm. Színük fehér, sárgás vagy barna alapon zöldes kéken felhős, több tónusú barnás szürkés foltokkal, pontokkal, amelyek a tojás tompa felét sűrűbben borítják. A tojások héja sima, matt fényű. Súlyuk 26-27,5 gramm, amiből 1,4 gramm jut a héj súlyára.”

A költést a tojó egyedül végzi, de Lakatos (1904.) szerint a fiókanevelés közösen történik, a hím is kiveszi belőle a részét. A tojó különböző megfigyelések szerint más és más ideig ül a tojáson. Az irodalomban találunk 21(-23) napot (Lakatos 1904.), 17-24, rendszerint 22 nap a költési idő (Szabolcs 1971., Ferenczy 1995.). A fiókák fészekhagyók, önállóak. Lakatos (1904.) megfigyelései szerint az elárvult fiókákat egy másik, a saját fiókáit vezetgető nőstény örökbe fogadhatja. Az erdei szalonkának érdekes fiókaköltöztetését figyelték meg többen (Lakatos 1904., Szabolcs 1971., Ferenczy 1995.). A tojó két lába közé fogja a fiókáját, így elrepül vele, majd visszatér a többiért, és egyesével azokat is elszállítja.

Szabolcs (1971.) véleménye szerint a hazánkban fészkelő szalonkák első költésük után továbbvonulnak északra vagy a magasabb hegyekbe. Ezt az állítást cáfolni látszik Lakatos (1904.) megfigyelése hazai július közepi húzásról és augusztusi sok szalonkáról, köztük növendékekről.